2. rész

*Louis*

Már egy hete itthon vagyok. Voltunk a tesókkal focizni, vásárolni, csak úgy sétálni, társasoztunk meg még minden egyéb. Ma úgy döntöttünk, hogy délelőtt mindenkinek szabadfoglalkozás van, délután pedig fényképalbumokat fogunk nézegetni. A szobámban leültem a szőnyegre a lányok meg körbe vettek. Nálam volt az album.

- Ezen Fizzy 10. szülinapja van – mosolyogtam a szép emléken

- Ezen pedig te fociztál, de a szomszéd kutyája ki harapta a labdát- röhögött Lottie, azon a képen mikor fejembe húztam a foci labdát

- Naa nem szép kinevetni – nyújtottam rá a nyelvem, mire ő rám ugrott és én pedig ráestem a fényképalbumra. Csipkedett, csikizett, lökködött, de én is őt ütöttem, de persze nem erősen. Egyszer csak egy olyan hangot hallottunk, mintha valami szétszakadt volna.

- A fényképalbum- mondtuk egyszerre mind az öten, mire Lottie leugrott rólam és én is feltápászkodtam az albumról. Gyorsan megnéztem, de nem láttam rajta semmi sérülést.

- Nem is lett baja- Daisy

- De akkor mi szakadt szét? – Pheobe. Lottie kivette a kezemből az albumot és elkezdte rázni mire kiesett belőle egy fénykép, amit még sosem láttunk. Mind fölé hajoltunk és úgy néztük. A képen egy kisbaba volt egy kórházi ágyban, mellette egy kisfiú állt.

- Louis szerintem az te vagy – bökött Fizzy a fiúra.

- Akkor ő biztos valamelyiktök – mosolyogtam

- De én vagyok a legidősebb a lányok közül és még én sem születtem meg akkor - mondta Lottie. Akkor meg ki az?

- Kérdezzük meg anyát – mondta halkan Pheobe. Ahogyan megszólalt, mindenki ránézett. De ez hogy nem jutott eszembe. Ha valaki tudja, az csakis anya lehet. Elindultunk mind az öten lefelé a lépcsőn. Elindultunk?! Futottunk, mint az állatok ( xdd – szerk. megj.)

- Anyaaaa – ordítottam, pedig már majdnem beértünk a konyhába.

- Igen kicsim - fordult meg anyu, miközben mosogatott.

- Ki ez a lány a képen? – adta oda a titokzatos képet Daisy Anyának, akinek megtelt könnyel a szeme

- Anyu mi a baj? – kérdezte Fizzy

- Figyeljetek valamit nem mondtam el nektek. Gyertek a nappaliba. Üljetek le – úgy mozogtunk, mint a robotok. Még sosem láttuk anyát ríni. Mi lehet, ha az a kislány, a rokonunk volt és meghalt? Lehet nem kellett volna megkérdeznünk… - gondoltam magamban, de közben felőrölt a kíváncsiság.

- Hadd meséljek el egy történetet. Élt egyszer egy házaspár akik boldogan éltek együtt egy házban két éves kisfiúkkal. – lehet hogy én voltam az a kisfiú? – Mikor a fiú két éves lett, az anyukáját megáldotta a sors még egy gyermekkel – na álljunk csak meg! Ha az a fiú  én vagyok,  és ha az a kislány nem Lottie akkor nekem ő a …- De szegény lány mikor három éves lett, leesett az asztalról és a padlóba beverte a fejét. Szülei bevitték a kórházba és ott tapasztaltak nála egy amnéziát.  Ki kellett vizsgálni a fajtáját ezért bent hagyták a kórházban ahol bekerült még számos kisgyerekkel egy szobába. Másnap mikor mentek érte a szülei megállította őket az orvos és olyat közölt velük amit alig akartak felfogni. A lány olyan amnéziát kapott amiből nem lehet kigyógyulni. Nem emlékezett sem a szüleire, sem a testvérére, sem az otthonára. Semmire sem az addigi igaz rövid, de számos eseményt tartalmazó életéből. Azt mondta az orvos, hogy csak egy valami nagy csoda folytán jöhet vissza a lány emlékezete. A szülei mentek volna a kislányért, de ő már nem volt a kiságyában. Keresték az egész kórházban, de nem találták. Egy hónap múlva kiderült, hogy egy véletlen folytán, egy házaspár elvitte a gyermeküket, aki azótais az ő otthonukba lakott, és még csak nekik sem tűnt fel hogy nem a saját gyermekük. Az orvos közölte velük hogy már nem hozhatják el a kislányt az új környezetéből, mert súlyos elmezavart kapna, ezért a házaspár sohasem kapta vissza első lány gyermeküket – lélegzet-visszafojtva hallgattam Anyukámat, aki éppen azt közölte velem hogy van még egy testvérem!

-  Anyu- szólaltam meg halkan, elhaló hangon- hogy hívják a tesvérünket? – Daisy, Pheobe és Fizzy megfagytak és csak néztek előre. Ők még csak most fogták fel, hogy van a családunknak egy régi-új tagja

- Stella Hessler- mosolygott

- De ő mért nem Tomlinson?- Daisy
- Mert akik nevelik őket úgy hívják hogy Marie Hessler és Rich Hessler

- Stella Tomlinson. Szép név. Már akkor is jó ízlésed volt – nevetett Lottie

-  Van róla képed ? – kérdezte Fizzy

-  Nincs. De van twittere – na erre a szóra felkaptam a fejem és a farmerzsebembe nyúlva elkezdtem nyomogatni a gombokat a telefonom mire az én anyukám felnevetett. Könnyen megtaláltam. Közben észrevettem hogy követ minket, mármint a banda tagjait. Áhhááá szóval egy Directionerrel van dolgom – vigyorogtam

- Azt hiszem Louis megtalálta – Anya. Erre mindenki körém  gyűlt és néztük a képet. Nem hasonlított se Lottiera, se Fizzyre, se Daisyre, se Pheobere. Nekik barnásszőke hajuk volt. Neki barna. Rám hasonlított. Barna haj, rikító kék szem. Már akkor tudtam, hogy nem egy vad rajongóval lesz dolgom, hanem egy kedves és őrült lánnyal.